A
készülék ötlete, amely egyszersmind megváltoztatta a tömeges zenehallgatási
szokásokat, Ibuka Masaru fejében fogant meg az 1970-es évek vége felé. Egy nap
azzal ment oda Morita Akio-hoz, hogy napközben – operarajongó lévén - szeretne
gyakran zenét hallgatni, viszont ezzel mást nem akarna zavarni. Másrészt, mivel
igen sűrűn bonyolított le üzleti utakat repülővel, úgy gondolta, hogy ezek
alkalmával is hasznát vehetné egy olyan kis magnónak, amely segítségével
könnyedén „magával viheti” a zenét. Egy viszonylag nehéz hordozható magnetofon
és egy fülhallgató volt a kezében, és azon törte a fejét, hogy hogyan lehetne
ebből a kombinációból egy kompakt méretű és jó hangminőségű
zenelejátszó-eszközt alkotni.[1]
Morita saját maga is
ötletelt már korábban hasonlón, azonban csak ekkor tudatosult benne elhatározása
abban, hogy meg is építse azt. Mérnökeit azzal bízta meg, hogy a Pressman
kisméretű monomagnó felvételért felelős áramkörét valamint hangszóróját
távolítsák el, majd ezek helyére építsenek bele egy kis sztereóerősítőt. A
készüléket a compact cassette formátum lejátszására kezdték el tervezni. Maguk a fejlesztők is kétkedve fogadták az
akkoriban igen merésznek számító ötletet, másrészt, az üzleti részleg könyvelői
sem voltak lenyűgözve, hiszen az igen megbízható Pressman 45 ezer yen-t
kóstált akkoriban, Morita azonban – remélve, hogy a találmány nagy sikert arat
majd a fiatalok körében, 30 ezer yen alatti fogyasztói árat tervezett (a végső
ár végül is 33 ezer yen lett). Ugyanis – nem véletlenül – a lejátszó majdani
marketingjével szinte teljes mértékben a fiatalok csoportját szerette volna
megcélozni, hiszen látta, hogy mennyien élnek együtt szorosan a zenével nap,
mint nap.
A majdani Walkman
másik, velejáró nagy újítása a könnyű sztereó fejhallgató volt, ennek
kifejlesztése bizonyult az egyik legnehezebb kihívásnak, azonban a magnó
prototípusának kipróbálásakor a remek hangminőség miatt Morita kárpótolva
érezhette magát – úgy tűnt, egyre ígéretesebb az új termék.
Amit
talán kevesebben ismerhetünk a Walkman-nel kapcsolatban, az a kiadása előtt
kapott néhány extra kiegészítő funkció, amelyek (legfőképp beszerelésük
előzetes szándéka miatt) mai szemmel olvasva érdekesnek tűnhetnek. Ilyen volt a
dupla fejhallgató-kimenet, amely az után került a készülékbe, hogy Morita úgy
látta, hogy felesége megsértődött amiatt, hogy nem hallhatta a zenét, amikor ő
hazavitte a magnó tesztpéldányát. A másik utólagos ötlet pedig akkor merült fel
benne, amikor az író Soji Kaoru-val egy autóban ülve hallgatták a zenét a
Walkman-ról. Golfozás után mutatta meg az új eszközt barátjának, és mivel
mindkettőjükön fejhallgató volt, utóbbi, amikor odaszólt volna Moritának, hiába
tette, hiszen így nem hallhatták egymást. E probléma orvoslásaképpen,
kifejlesztettek egy miniatűr mikrofont, amelyet gombnyomásra működtethetnek a
felek, ha zenehallgatás közben mondandójuk akadna. Ezt Morita fontosnak
tartotta azért is, mert akkoriban úgy gondolta, hogy talán neveletlenségnek
vehetik azt, ha valaki magában hallgatja a zenét. Ennek ellenére a későbbiekben
rájött, hogy az emberek nagy részének nincs szüksége ezekre a funkciókra, így
azok előbb hamarosan kikerültek, később pedig, a különböző modellváltozatok
sorában visszakerültek, egyeseknél a felvétel, másoknál pedig az immár két kis
hangszóró, hiszen sztereóban szólalt meg a magnó.
A TPS-L2 típusjelű készüléket (12. kép) 1979. július 1-jén dobták piacra Japánban, éppen
a nyári szünet előtt – ez ügyes fogásnak bizonyult a vakációra induló diákság
megszólítása szempontjából.
A
Walkman világsikerre tett szert, bizonyítja ezt az is, hogy egészen 2010-ig
gyártották a Sony-nál. A cég emellett pedig már a ’80-as évek közepére több
mint ötven százalékos részesedést szerzett a fejhallgatók gyártása terén is. A
lejátszó számos változatban készült aztán az évek során, köztük például víz- és
homokálló darabokkal, vagy az olyan, szinte a végletekig kifinomult típusokkal,
mint az 1984-ben megjelentetett WM-D6C
Pro, amely professzionális felvételek készítésére is alkalmas volt, ez
utóbbi az újságírók körében vált elterjedté, de a gyűjtők körében is
meglehetősen népszerű. A kazettás
Walkmant tekintve, gyártásának 2010-es leállításáig nagyjából 200 millió
darabot adtak el belőle világszerte csak a Sony-nál - más cégek másolataival
együtt pedig természetesen ennek a mennységnek a többszörösét. Megjelenése új
trendet alkotott az emberek zenéhez való viszonyában, a zenehallgatás sokkal
személyesebb és elterjedtebb szórakozási forma lett, mint addig bármikor. A lejátszók
személyes tárgyakká váltak, velük egy új életstílus jelent meg – könnyűzenei
klipek, mozifilmek szereplői lettek, és hamarosan a mindennapok részévé tették
a zenehallgatást szinte bárhol és bármikor.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése