Új korszak kezdődik - a tranzisztor

1952-ben, az USA-beli Bell Laboratories-ben feltaláltak egy eszközt, amelyet tranzisztornak hívnak (más néven: félvezető, szilárdtest), ez pedig hamarosan teljesen új irányba terelte a Tokyo Tsushin Kogyo Kaisha-nál végzett kutatásokat. Akkor még nem lehetett licencet kapni a találmányra, a Bell szabadalmai pedig a Western Electric tulajdonában álltak, így addig kellett várni cégnek, amíg engedélyt nem kaphat a gyártásra.

Számos előnye volt az addig használatos vákuumcső-technológiával szemben az új eljárásnak. Nem forrósodott fel, kevesebbet fogyasztott, emellett pedig tisztább hangminőséget is produkált – és ami az egyik leginkább jellegzetessé vált japán sajátosság lett: megnyílt az út a miniatürizálás lehetősége előtt.

Ibukáék tranzisztoros rádiót akartak építeni, azonban számos nehézség állt még előttük, hiszen akkor még nem készültek rádiókba alkalmazható félvezetők. Nagy részük csak nagy frekvencián tudott működni, így a csapatnak gyakorlatilag újra fel kellett találnia az elképzeléseiknek megfelelő eszközt. Másrészt, állami szinten sem támogatták a vállalat szándékait, amikor a licencszerződés megkötésekor a MITI, a Japán Külkereskedelmi és Ipari Minisztérium nem járult hozzá a szükséges 25 ezer dollár átutalásához. Ennek egyik oka volt, hogy az országnak igen kevés valutatartaléka volt, így szigorú szabályok kötötték azt, aki ilyen ügyekbe bonyolódott. A másik ok pedig a bizalmatlanság – úgy vélték, hogy a kis vállalat nem képes a csúcstechnológia előállítására, és megkérdőjelezték a találmány hasznát is.     

1954-re, egy évvel a licenc megszerzése után már a japánok nyűgözték le a Bell Laboratories szakembereit a tranzisztor továbbfejlesztett verziójával, amely már elegendően nagy frekvencián dolgozott ahhoz, hogy megkezdhessék az új kisrádió fejlesztését. 1955-re el is készült (TR-55), amely bár nem az első volt a világon, mégis nagyon nagy eredménynek számított (6. kép). (Az amerikai Texas Instruments, Regency nevű típusával, pár hónappal ugyan megelőzte a japán gyártmányt, az mégsem vált elterjedtté, mivel úgy gondolták, terméküknek nincs különösebb jövője.)

Még ugyanebben az évben Morita és Ibuka kitalálta vállalatuk új nevét, a Sony-t a latin sonus (j: hang) szót átalakítva – az új rádióra már ez is felkerült, 1957-ben pedig elkészítették az akkori világ legkisebb tranzisztoros kisrádióját (TR-63). Az új készülékek a japán belső piacon, valamint hamarosan már az Egyesült Államokban is jól teljesítettek.

Az a tény, hogy a tranzisztortechnológia feltűnése, valamint annak Sony általi továbbfejlesztése igen mélyreható változásokat indított el az elektronikai iparban, ma már megkérdőjelezhetetlen, hiszen a napjainkban használatos eszközökben is nélkülözhetetlen ez technológiai eljárás. A készülékek méretének és súlyának fokozatos csökkenése pedig addig nem ismert határokat lépett át a hordozhatóság tekintetében. Legfőképp pedig, az igen kicsinyre zsugorított félvezetők rendkívül sokoldalú felhasználhatóságot kezdtek nyújtani, sok későbbi fejlesztés alapját adva ezzel. Ezeknek a mikroelektronikai fejlesztéseknek aztán remek talajává vált a háborút követően a japán ipar - amelyben a Sony úttörő példáját követve – sok már meglévő, és sok újonnan alakult vállalat is az új technológiákra kezdett koncentrálni.       

   A következő részben áttekintünk néhány olyan kulcsfontosságú Sony-innovációt, amelyek az elmúlt évtizedekben megalapozták a cég világszerte kiterjedő ismertségét, és amelyek mindennapjaink legelterjedtebb elektronikai eszközeivé váltak.

Forrás: Morita, Akio: Made In Japan. Árkádia, Budapest, 1989.